Feketéné Bencsik Julianna: Kékség

kékség
illusztráció: Horváth Piroska

Ha kék fehér és lila színekre gondolok,

úgy érzem, visszatért gyermekkorom:

mikor kéklő, fehér tarajos vízben úsztam

a túlparton lila virág van, súgta

az enyhén fuvolázó szellő

a kék égen kószált egy fehér felhő

rám mosolygott és tele volt a zsákja

éltemet adó reményteli lánggal.

A túlparton egy ifjú várt reám

illatfelhőben úszott kezében a virág,

szeme kékje olyan volt, mint tavasszal az ég

szikrázó mosollyal tekintett felém,

mikor partot értem, odajött hozzám

felettünk átsuhant egy fehér fényfoszlány

Ő rám nézett, de csak ennyi hangzott el:

Neked szedtem és egy köszönet.

Kővágó Éva: Csipke Rezső

Illusztráció: pixabay.com
Illusztráció: pixabay.com

Zita, a fiatal régésznő most is, mint minden este, Csipkerózsika várának tornyában állt. Mikor a kutatócsoportok hazamentek és csend lett, ő eljött ide gondolkodni.

Még kicsi lány volt, amikor felfedezték az első régészeti célból készült légi felvételeken, hogy a Zemplén egyik csúcsán, a növénytakaró alatt egy vár áll. Akkor döntötte el, hogy régész lesz – el akart jutni a várba. Persze, azt senki sem gondolta volna, mit rejt és hogy ennyi idő után sem lesz megoldás.

Kővágó Éva: Csipke Rezső bővebben…

Hegyi Attila Lajos: Itt jön a nap

Illusztráció: Hegyi Attila Lajos

Itt jön a szép Nap.
Üstöke hogy ragyog
Körötte forognak
A bolygó angyalok.

Ha az emberek meglátnak
Azt mondom jól vagyok.
Mert vonzásomban bolyonganak
A képlékeny anyagok.

Drága Nap, máglya csillagom
egy kozmikus erő elszívta véred
remegő tested csak én fogom
ígérem, nem feledlek téged

És akkor, ha már kihűlt a Nap.
Atomokra még lebomlok,
Ti kereshettek, mint új csillag mag
Azért még mindig ember vagyok.

Sütő Fanni: A halhatatlan hal-lovász

12540869_788167267954586_5398912713837844468_n  A tenger szerelmesei

illusztráció: Vörös Eszter Anna

Fenn a magos égben, túl az Óperencián,

kurta farkú malacon,

és megannyi más

mesebeli referencián,

az űr-óceán mélyén

vágtat hal-lován

a halhatatlan hal-lovász.

Átugratnak a hínár-árkon,

s hallhatatlanul hasítanak

a hullámok hátán,

a kietlen katlanok mélyén

suhannak a tengericsillagos égben.

 

Ha meghallja, hogy a vizen

egy randa horog

hideg vasa hörög át,

haragra gyullad.

Varázskalapját a horogra húzza,

s a halász terve kudarcba fullad,

nem fog semmit csak a

zsinórvéget és a botot,

majd csalódottan hazakocog.

A hal-lovász elégedetten dudorászhat,

nincsen többé orvhalászat.

Élhetnek megint békében,

a tenger-ég legmélyében,

száll a vidám pikkelyes dal,

és lubickolnak,

mint vízben a hal!

 

 

Pecznik Éva: Bekerítve

K. Gy. emlékének

A szerző fotója

 Képek. Írások. Egy élet lenyomata. Ő valóban hagyott nyomot maga után. Máig ható örökséget, ami érdemes arra, hogy megismertessem a középiskolás diákjaimmal.

Sakk!

A szokásos nyári vasárnap délután volt. Kint a forróság mozdulatlanná tömörítette a levegőt, bent a konyhaasztalon a vasárnapi ebéd romjai között ketten elmélyülten figyelték a sakktáblát, a harmadik egyik könyökével könnyedén az ebédlőasztalra támaszkodva tartott egy nyitott könyvet a kezében.

A képeket rendezgetve feltűnt az a szinte kézzelfogható nyugalom, a polgár magabiztossága, amely a ’60-as években készült fotóról áradt. Fekete-fehérben, színtelenül vették körül a tárgyak a három embert. Azonban az ülve is magas könyvolvasó férfi eleganciája élővé és időtlenné tette a jelenetet. A zománcát vesztett lábos, az asztal sarkán felhajtott, seszínűre kopott asztalterítő, a háttérben a korra oly jellemző szódásüveg – mind-mind csak halvány háttér volt a könyvolvasó férfi délceg alakjához. Hogy fogom én ezt a miliőt megértetni a 2000-ben született kamaszokkal?

Ne kattogtassa már azt a gépet, Előd, látja, maga miatt sakkot kaptam! – mondta bosszúsan Böske, a bejárónő, aki annak ellenére, hogy soha sem tanulta, nagyon jól sakkozott.  A házvezetőnőnek emellett kiváló érzéke volt a kertészkedéshez is. Vérében volt a föld. Akár virágokról, akár haszonnövényekről volt szó, Böske keze alatt nemhogy egyszerűen bőségesen termett minden, hanem a kert szemet és szívet gyönyörködtető tisztaságot, az élet egyszerűségét és a magától értetődő, ősi rendet árasztotta, azt sugallva, hogy ebben a teremtő folyamatban minden és mindenki a helyén van. „Ding an Sich” mondhatta volna Böske a kapára támaszkodva, amikor megpihent egy-egy ágyás rendbetétele után. De Böske Kanttal szemben, aki hosszasan filozofált arról, mit jelent a „magában való dolog”, azaz a dolgok abszolút jelenléte, ahogyan mi érzékeljük őket, nos, Böske csupán tett egy újabb kapavágást, hogy a gyakorlatban valósítsa meg a tökéletességet.

A maximum virtuális kisállat-tartáson szocializálódott tizenévesek vajon hogy fogják fel annak a szónak a jelentését, hogy FÖLD? A manga-rajongóknak  mit jelent az, hogy valami TEREM? Értik azt a szót, hogy MAG?

A házat, a kertet kétségtelenül belengte a tökéletességhez való közelség érzete. Olyan atmoszférája volt a laknak, ami a tudós embereket és környezetüket gyakran veszi körül. Nem evilági volt ez a rend, ez a harmónia. Átjárta egy magasabb rendű eszmeiség. Pedig a ház gazdája a tudatlan falusiakkal való foglalkozásban is örömét lelte. Komoly néprajzkutatói munkát végzett. Figyelmes, mélyreható tekintete, tekintélyt parancsoló magas alakja, és mindig lényegre törő kérdései nagy hatást gyakoroltak az eszes, ám műveletlen emberekre. Kérdőívet állított össze a különböző ünnepkörökkel kapcsolatos szokásokról, alaposan feltérképezte az évszakok földművelési teendőit, összegyűjtötte a néphit jellegzetes tárgyait.

Azt talán megértik, hogy a néphit abban a korban valójában underground jelenség volt. Remélem, legalább a jó tanulók emlékeznek a Kádár-korszak jellegzetes három T-jére: Tiltott, Tűrt, Támogatott.

„Mióta is vagyok itt? Tizenhárom éve talán?” – merengett az asztalnál ülő férfi, miközben félfüllel hallgatta a sakkozók és a fényképezőgépét szorongató, fővárosból idelátogató Előd tréfás perlekedését. „Mintha örökké itt éltem volna. Ezek az emberek közelebb vannak hozzám, mint a családom” – gondolta kicsit szomorkásan a polgári családba született, gyerekkorában gondos és alapos nevelést, testi-lelki fejlődéséhez kellő szeretet kapott ember. Nem akarták őt idetenni, sehová sem akarták őt irányítani. A rendszer legszívesebben kiirtotta volna írmagjukat is. Aztán mégis a megtűrés mellett döntött a hatalom, és az elmúlt évtized alapján biztosnak tűnt, hogy ez soha nem is lép át a támogatott kategóriába.

Először, amikor idehelyezték, az ’50-es évek elején a hivatalos apanázs mellett kénytelen volt kertészkedni, ha enni akart. Városi polgár lévén persze tisztában volt azzal, hogy ehhez a helybéliekre kell támaszkodnia, akik a földdel keltek és a földdel feküdtek, ahogyan a gyerekeik is a földön születtek és hozzájuk hasonlóan, ott is haltak meg. Volt egy kis kert a ház körül, de azzal nem ment sokra, csupán Böske vasárnapi húsleveséhez volt elég, ami ott termett. De egyszerre szeretetreméltó és tekintélyt parancsoló személye magához vonzotta a falubelieket. Félév elteltével már nemcsak ünnepnapokon kapott bőségtálakat, hanem minden gyümölcsérés, disznóölés, őszi betakarítás után is. Majd Vendel – ragadványneve szerint Dallos – felajánlotta, hogy földjének egy darabján csak a férfinek fog termelni. Ha szükség van rá, fogyasztásra mind, ha nem, a felesleget eladásra is.” Hadd legyen meg a mindennapi kenyere magának is, még ha nem csak kenyérrel él az ember, akkor is” – somolygott a nagydarab paraszt.

Az első család, akikkel elkezdett foglalkozni, a Vendelé volt. Nemcsak a föld és a termény miatt, hanem Vendel értelmes és érdeklődő, talpraesett kisfia miatt is.

Talán ha különórának hívom ezt a missziót, ahogyan a gyerekekkel foglalkozott, akkor a mai diákok is értik.

Nem az iskolában tanultakat ismételték át, hanem a gyermek lelki fejlődését igazán befolyásoló közösségi értékekről beszéltek. A családi szokások, a hagyományok érdekelték. Mit és hogyan kell csinálni a nagy ünnepek alkalmával? Hogyan és mikor, kinek kell vetni, aratni, termést menteni az időjárási viszontagságok miatt? Pontosabb volt ezeknek a menete, mintha könyvbe foglalt előírást tartottak volna be. Először a kis Vendel, majd ahogy többen lettek, valamennyi gyerek szeme dicséretre éhesen csillogott, ahogy egymással versengve mutatták meg a falusi zárt közösség és saját személyiségük, a termőföld, a természet értékeit, amelyeket a hatalom megváltoztatni soha nem tud. A férfi pedig figyelt és mindent leírt. Jól irányított kérdésekkel húzta ki tanítványaiból, amire kíváncsi volt. A faluközösség megtartó erejének motorja érdekelte. Mi az, ami összetartja, ami mozgásban tartja, a nehézségeken átbillenti a közösség, a közös munka dinamikáját? A férfi jegyzetei egyre gyarapodtak, egy-két év elteltével komoly könyvet lehetett volna kiadni a falusi népszokások, vallási paraszt-rituálék, közösség-megtartó földművelési szokások gyűjteményéből.  A tanév végére mindkét fél – a gyerekek és a felnőtt is – azt kívánta, bár soha ne érnének véget ezek a beszélgetések

Nem élt túl mozgalmas társasági életet, a környező falvakból járt össze néhanapján a magához hasonlókkal, „a falusi értelmiséggel” – ironizált magában, amikor ezekre az emberekre gondolt. Az ő eredendően polgári szókincsében nem szerepelt ez a kifejezés, de megtanulta, meg kellett tanulnia, hiszen minden hírforrásból, amelyhez ritkán hozzájutott, ez a szó ömlött a „munkás-paraszt szövetség”, a „kapitalista csökevény” és hasonlóan átpolitizált szófordulatok társaságában. Munkájáról, szabadidejében űzött passziójáról, a gyűjtőmunkáról egyaránt szűkszavúan beszélt ezeken az összejöveteleken. Ennek ellenére mégis nyomon követte és megtalálta őt a hatalom.

Azt hiszem, a dián nem mutatom meg a teljes levelet, csak azt a részt emelem ki, amely a további jövedelem-megvonást közli szűkszavúan, tárgyilagosan. Ez ütni fog az órán is. Remélem, így megértik, hogy akkor mekkora büntetés volt ez. Benne az egyértelmű fenyegetés: most csak a juttatástól fosztunk meg, legközelebb az életedtől.

„Tisztelt Plébános Úr!

Értesítem, hogy VKM (Vallás- és Közoktatási Minisztérium) a Tisztelendőséged dányi plébánossá való kinevezése óta folytatott demokrácia-ellenes magatartása miatt kongruát nem folyósít.

Magamat buzgó imáiba ajánlva vagyok

Vác,  1955. április 18.

szerető atyja az Úrban.

……………  püspök”

Első olvasásra, úgy érezte, nem érti, ami a levélben szerepel. De azt is tudta, hogy nem bírja még egyszer végigolvasni a sorokat. Képek cikáztak előtte: apja, a szigorú, rátarti fővárosi tisztviselő. Összeráncolja a homlokát, de a következő képen már felragyogó arcát látta, amikor meghatottan ölelte át a felszentelési ceremónia után. Majd anyja aggodalmas, együttérző tekintetét vélte látni, aztán gyors egymásutánban a kis Vendel okos arca, a nyílt és sandába forduló falusi pillantások és végül a házvezetőnő Böske fizimiskája, de azt már csak egy tompa puffanás után elmosódva látta, hogy aztán teljes sötétségbe merüljön minden.

– Ott találtam rá a szobában, imbolyogva jött felém, de mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, ugyan miért lengedezik ez a nagydarab ember, már vágódott is el, hogy azt hittem, beszakad a padló alatta, értitek? Az a hatalmas szálfa-ember! Istenem, Istenem, a szívem szakad meg, hát hogyhogy ilyen tehetetlen lett? – sopánkodott Böske az összecsődült szomszédságnak, akik csak a nagy szaladozásra futottak össze: először Böske futott el, aztán jött az orvos hatalmas, megnyújtott léptekkel, aztán megint Bözsi rohant a postára –a férfi édesanyjának táviratozni- meg vissza a házhoz.

Az eset után gyökeresen megváltozott a falusiakkal szembeni magatartása. Eddig, úgy érezte, csupán kívülálló műkedvelőként kezelte őket, jóindulatú felsőbbrendűségével. A cinikus és arcpirítóan mondvacsinált vád azonban – demokrácia-ellenesség – még inkább előrevitte a már megkezdett úton.  Innentől kezdve egynek érezte magát velük. A pesti polgári család büszke sarja, akire fényes karrier vár, vidéki állomáshelyén elfoglalta magát helyi néprajzi kutatással.  De a rendszer őt is ugyanúgy sújtotta, mint a parasztokat, akiknek mindene, a föld és az ahhoz kapcsolódó hagyományok nem képviseltek értéket többé. Ő is számkivetett volt a saját országában, akit megfosztottak alapvető megélhetésétől, megkérdőjelezték létének jogosságát. Krisztus sorsa teljesedett be életében. Innentől nem telt el úgy nap, hogy ne ajánlotta volna fel életét a Megváltónak. Elmélkedései közepette, amelyek az állandó, a mindenkori politikai hatalomtól független értékekre irányultak, eljutott odáig, hogy életét a mentésre, a megőrzésre teszi fel.  Az ember öröktől fogva létező lényege, amelyben az isteni szándék nyilvánul meg, nem lehet más, mint az élet legbensőbb esszenciájának mindenáron való megvédése. Minden, ami ezt semmibe veszi, vagy ez ellen irányul, nem csupán ember-ellenes, hanem viszonylagos. Ami a mai politikai hatalomnak fontos, az valójában jelentéktelen epizód, múló őrület csupán az isteni rendben, amely minden emberbe belekódolja a sorsán belüli önmegvalósítás szabadságát. Ahová születtél, ott kell kiteljesedned, talentumodat a legnagyobb mértékben kamatoztatni. Azok, akiket Isten saját közegükből kiemelt és más helyre irányított, katalizátorként kell, hogy betöltsék küldetésüket. Ő is egy ilyen – bibliai értelemben vett – „jó pásztor” volt. Nagypolgári háttérrel, a világtól elzárt falusi környezetben vezetnie kell a népet sorsa igazi betöltésére.

Az első esetet még úgy fogták föl a falusiak, hogy ez valami új szeszély a nagy betegsége után. Miért tanácsolta azt a Kisszeműék Gyurkájának, hogy ne menjen Pestre szakmát tanulni? Miért akarta mindenáron rávenni a szülőket, hogy tartsák itt a gyereküket a föld művelésére? Hogy folytassa apja, nagyapja és ki tudja még hány őse napi fáradságos, időjárásnak, vetőmag-minőségnek, avagy a beszolgáltatási kvótának meg a tagosításnak kiszolgáltatott napi keserves szenvedését a földdel? Néha a papok is tévedhetnek. De aztán sorra következtek a hasonló tanácsok a többi édesanyának is, aki fia jövőjének ügyében kérte ki véleményét.

Egy izzó júliusi vasárnapon, a falu búcsújának napján aztán mindenki számára nyilvánvalóvá vált papjuk életének értelme és az ezzel szorosan egybefonódó, nekik rendelt sors.

„Kedves jó híveim! Amint a Teremtés Könyvében meg van írva, Isten az első emberpárnak a Paradicsomban, Ádámnak és Évának adta a mező növényeit, az ég madarait és minden földi állatot, hogy táplálékuk legyen. És Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Isten a mai világunkban is teremtett és őriz olyan helyeket, amelyek e Paradicsomra hasonlítanak. Vajon a mi gyönyörű falunk nem ilyen hely-e? Vannak bőven termő mezői, dús legelői, és dolgos, igyekvő földművesei. Isten örömét leli Bennetek. Örvend e földi Paradicsom láttán, és nem akarja ezt is a Sátán kezébe adni. Ne vétkezzetek, kedves jó híveim, ne adjátok oda a Gonosznak mindazt, ami titeket emberré, e Paradicsom minden értékének élvezőjévé tesz. Őrizzük ezt a tökéletes egységet, ami  Istent, embert, földet összekovácsol.  Ne hagyjátok, hogy kiűzessünk a mi Paradicsomunkból. A tudás érték, de csak úgy, ha az Istentől kapott talentumokkal jól gazdálkodva, saját közösségünket erősítjük vele. Ne engedjétek el fiaitokat ebből a Paradicsomból a bizonytalanba, a múlandó, hamis értékek világába. Maradjanak ők itt, gyarapítsák, gazdagítsák ezt a közösséget. Minden hatalom múlandó. A föld örök. A Ti közösségetek, a Ti szokásaitok öröktől fogva valók.  Maradjatok Ti itt meg, e világtól, hatalomtól, Gonosztól elzárt kertben olyannak, amilyennek a Jóisten alkotott titeket – teremtő erővel megáldottnak. „

Ezen a szokásos nyári vasárnap délutánon, amikor kint a forróság mozdulatlanná tömörítette a levegőt, bent a konyhaasztalon a vasárnapi ebéd romjai között a pap elégedetten merengett arról az egy évtizedről, ami ehhez a faluhoz kötötte. Nem vitt végbe forradalmi tetteket, bár az evilági hatalomtól kapott fenyítések néha büntetéseket vontak maguk után.  De az elmúlt tíz év őt igazolta. Tűrték és nem tagadták, hogy amit csinál, az jó. Enyhült a nyomás, a falusi fiatalok nagy része itthon maradt, aki elment, többnyire hazajött, hogy itt kamatoztassa istenadta talentumait. Mint ő, aki számára itt volt a szikla, amelyre életének házát építette.

Azt hiszem, bevezetőnek jó lesz, ha a 10. a-ban úgy kezdem, hogy a mai óra anyaga egy kiemelkedő helyi személyiség bemutatása. „Egy Pest környéki település papjának, K. Gy. atyának az életét szeretném megismertetni veletek, aki a ’60-as években a maga passzív ellenállást tanúsító módján örök értékeket mentett és teremtett újjá.”

 

Galló Kovács Zsuzsanna: „Akik ismerik egymás melegét”

DSC_0004

Az író – költő abból él, hogy emlékezik – kezdte a múltidézést szombaton délután Szabó T. Anna, s felolvasta A változás c. versét, megidézve benne régi lakóhelyük virágzó akácfáit, melyekre mindig nosztalgiával gondolnak vissza. Elmesélte, hogy jelenlegi, budaörsi házuk ablakából gyönyörű a kilátás, de férje mégis háttal az ablaknak ülve írja történeteit.

A másik személye itt az otthonunk” – vallottak egymásról Takács Zsuzsa költő sorával, ami legszebben fejezi ki egymás iránti érzelmüket. A szerelem és irodalom a kezdetektől összefonódott életükben. Gyuri már tizenöt évesen író akart lenni, amit Anna komolyan vett, s boldogan olvasta minden nap a tőle kapott ajándék novellákat. Galló Kovács Zsuzsanna: „Akik ismerik egymás melegét” bővebben…

Mersdorf Ilona: Megváltónak születni

Illusztráció: Braun Katalin
Illusztráció: Braun Katalin

Rám néz egy kisgyerek.

Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.

Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.

Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.

Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.

És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.

Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.

Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.

Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.

És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.

Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.

Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.

Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.

Galló Kovács Zsuzsanna: Melegen tartva

színözön-ab_139

Horváth Piroska: Színözön

Amikor megkérdezték, hogy mi a kedvenc étele, gondolkodás nélkül rávágta: a káposztás tészta. Nem gondolta, hogy pár óra múlva hoznak neki termoszban, melegen tartva. Meghatottan köszönte meg ezt a különleges ajándékot a családnak, akiket ezentúl „káposztás tésztáséknak” hívtak maguk között a rendelőben. A tészta kis kockái olyan kemények voltak, mint amilyent gyermekkorában a nagymamája gyúrt neki. A káposzta szálai sötétbarnán fedték be a tészta pici négyzeteit, látszott, hogy meg is pirult néhol az alja, ugyanúgy, mint amikor a nagymamájánál ette a nyári konyha viaszosvászon-terítős asztalán, miközben a sparheltben még égett a tűz, s füstjének illata szállt a levegőben. „Káposztás tésztásék” a gyermekkorát hozták el neki ezen a délelőttön termoszban, melegen tartva.